Régebben, ha könyvet szerettem volna választani, akkor általában a romantikus szórakoztató irodalom felé vettem az utamat egy könyvesboltban. Valamiért a szépirodalmat én a szárazzal és az unalmassal hoztam össze, ami főleg idősebbeknek való. Valószínűleg az iskolai irodalom órák ráerőltetett olvasmányai miatt. Én is azok közé tartozok, akik az olvasást már jócskán a középiskolai évek után szerettem meg. Ezért szerencsésnek mondhatom magam, hogy egyáltalán rátaláltam könyvek adta élvezetre, hiszen minden történet elolvasása után többnek érzem magam. Valamivel mindenképpen megajándékoznak.

Most Gárdos Péter Hajnali láz című könyvét olvastam el. Nagyon gyorsan végeztem vele, mert rendkívül olvastatta magát. Egy kicsit féltem, mert az utóbbi időben két könyvbe is belekezdtem, amiket félre kellett tennem, mert most egyikre se voltam ráhangolódva és egyszerűen nem ment. Ez mégis valahogy felkeltette az érdeklődésemet.

Már a könyv borítója is. Nagyon jól néz ki, jó a tapintása és az illata. Sokak számára ez biztos nem mérvadó, de nekem sokat tud emelni színvonalon. Fontos számomra, hogy élvezettel vegyem a kezembe az adott könyvet amit kiválasztottam. Ennek a Hajnali láz tökéletesen megfelelt.

Maga a történet teljesen egyszerű. Semmi izgalom, semmi váratlan fordulat, egyszerűen csak két fiatal szerelmi története a háború utáni időszakból. 1945-ben Svédországban egy koncentrációs táborból rehabilitációs kórházba kerül egy magyar férfi, akinek bár hat hónapot jósolnak még, mégis levelezés útján próbál szintén Svédországban ápolt magyar feleséget keresni. Meg is találja az igazit és a megismerkedésük útját követhetjük végig. Ami mégis kicsit különlegessé teszi az a tudat, hogy igaz történet. Kedvelem azokat a történeteket, amiknek a hátterét valamilyen megtörtént történelmi esemény adja. 

Volt benne egy vers, ami szerintem nagyszerűen leírja a könyv és éppen ezért természetesen az elmesélt időszak hangulatát is:

A svéd kisfiú

Te nem tudod még, kisöcsém, mi szántott

mély árkokat egy földrész homlokán,

itt északon, csillagfényekbe mártott

repülőt láttál holdas éjszakán.

Nem tudtad, mi az: riadó meg bomba

milyen is az: élni a mozit –

nem mosta a kor a gyermeki gondba

gonosz hullámmal a világ gondjait.

Itt ruhapont volt, húsblokk meg kenyérjegy,

de játszhattál néha, kisöcsém!

De vézna társad a lángok közt elégett,

s halál vigyorgott sovány kenyéren.

Mire felnősz majd, és férfi lesz belőled,

kedves, mosolygó szőke óriás,

felleggé lesznek mind e hulló könnyek,

múlt lesz e kor, felködlő látomás.

Ha gondolkodol e vérszennyes korról,

jusson eszedbe egy sápadt kisgyerek –

gránátdarab volt játékszere néki,

és az őrzői gyilkos fegyverek

Ha majd fiad lesz, kisöcsém, tanítsd meg,

hogy az igazság nem puska meg revolver,

s nem az javít a világ szenvedésén

a rakétaágyú hogy milyen messze hord el.

S a játékboltban, kisöcsém, fiadnak

ne katonát végy, a fehér játékpolcon

fakocka álljon, hogy már kiskorában

gyilkolás helyett építeni tanuljon!

Búskomor és mégis reménykeltő számomra ez a vers, akár a történet is. Egyáltalán nem bánom, hogy a Hajnali lázat választottam és most már biztosan szívesebben fogok a szépirodalmi könyvek között válogatni, hiszen most sikerült bebizonyítani, hogy az eddigi véleményem egyáltalán nem helytálló.